A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népi ájtatossága volt a jézuskeresés, istenkeresés, szentsír-keresés. Sokféle változata és formája alakult ki.

Az Ipoly menti falvakban nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekezetek össze a hívek. Arra törekedtek, hogy lehetőleg a falu apraja-nagyja ott legyen. Az előimádkozó vezetésével az alkalomhoz illő különleges imádságokat mondtak a templom ajtajában, majd körmenetben énekelve végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. Mindegyiknél imádkoztak. A legtávolabbi keresztnél előzőleg valaki elrejtette a feltámadt Krisztus szobrát. Az éjszakai körmenet megtalálta és valóságos diadalmenetben vitte vissza a templomba. Ezután a temetőbe ment a menet, ahol mindenki leült a hozzátartozója sírjára, kezében tartva csonkig égő gyertyáját. Az előimádkozó vezetésével imádkoztak hajnalig.

Litke palócai a templomban ájtatoskodtak virradatig. Ekkor megmosakodtak a patakban, amely hitük szerint húsvét reggelén aranyvízzé változott.

Székelyudvarhelyen a 19. században még a céhtagok indultak Jézust keresni húsvét hajnalán. Lóháton mentek, zászlóikat a céhmesterek vitték. Szokásuk középkori liturgikus hagyomány folytatása. A feltámadt Krisztus szobrát búzában találták meg, és a lovasok, Jézus katonái a város szélén álló Jézus-kápolnához vitték. A megtalálás hírére {7-409.} ide processzió jött ki a városból, majd a szobrot nagy lövöldözések közepette processzióval bevitték a városi templomba.

A középkorban egész Magyarországon elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. Erre utal, hogy a 19. század végén a Kárpát-medence legkeletibb és legnyugatibb szögletében, valamint katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt előfordult. Legtöbbször férfiak vettek részt a határkerülésben. Járhattak gyalog és lovon egyaránt. Nagy lármával, zajjal haladtak. Közben azonban énekeltek és imádkoztak is. A szokás néhol összekapcsolódott a határbeli kutak és források tisztításával. A határkerülők járhattak nagyszombat estéjén, nagyszombat éjszakáján, de volt példa a vasárnap délelőtti határjárásra is. A katolikus határkerülésnek, miként minden körmenetnek, ősi soron a megszentelt bekerítés, a mágikus körbefoglalás, a veszedelmek és a gonosz távol tartása volt a célja. A húsvéti határkerülést gyakran emlegették a 18. századi határperekben, mint egy-egy földdarab hovatartozását bizonyító cselekményt (Takács L. 1974: 394).

A húsvéti ételszentelés vagy ételáldás országszerte elterjedt szentelmény. A megszentelt húsvéti ételeket a régi magyar nyelvben a vallon eredetű kókonya szóval jelölték. Hasonló jelentésű volt keleten a görög katolikusoknál és a moldvai csángóknál a páska. Az ételszentelésnek nem volt előírt egységes időpontja. Egyes helyeken húsvét vasárnapján, a reggeli mise után, másutt a nagymise után került sor az ételszentelésre. Ismét másutt szombaton délután és este történt a szentelés, hogy a feltámadás után már fogyasztani lehessen a megszentelt ételeket.

A megszentelendő ételeket, általában tojást, sonkát, kalácsot, tormát, sót, kosárba rakták és szép szőtt vagy hímzett terítőkkel takarták le. A kosarakat a templomban, a padok mellé, újabban az oltár elé tették. Általánosnak mondható szokás, hogy a megszentelt ételeket tartalmazó kosárral a lányok és asszonyok siettek, sőt legtöbbször szaladtak hazafelé. A hazaérkezés időtartamához ugyanis rengeteg olyan képzet kapcsolódott, amely a szaladást serkentette. Például úgy vélték, hogy aki gyorsan ér haza, a munkában is ügyes lesz. Aki utoljára ér haza, abban az esztendőben meghal stb. Sokféle képzet kapcsolódott a megszentelt ételek fogyasztásához és maradékaihoz is. A néphit szerint például a megőrzött szentelt sonkacsont az istállóba téve védi az állatokat a boszorkányoktól. A szentelt tojás héja a szántóföldre szórva távol tartja a kártevőket. A szentelt kalács maradéka tűzvész idején hasznos stb.

Más néven: húsvéthétfő, ritkábban vízbevető hétfő. Az utóbbi elnevezés a húsvéti locsolkodásra utal, amellyel itt nem foglalkozunk, lévén teljesen világi szokás. Ezen a napon a templomokban az emmausi tanítványokról szóló evangéliumot (Lukács 24: 13–35) olvasták. Ezért nevezték a dunántúli német falvakban emmausjárásnak, emmausba menésnek azokat a vidám, majálisszerű mulatságokat, összejöveteleket, amelyeket húsvéthétfőn rendeztek a pinceszereken, szőlőhegyeken vagy a falvak melletti legelőkön és ligetes erdőkben.

A húsvét utáni szerdát szárazszerdának, a pénteket ebijesztő pénteknek nevezték. Szárazszerdán sokfelé még nem dolgoztak. Ez a tény őrzi az egykori húsvét utáni megszentelt nyolcad emlékét. A húsvét utáni hetet fehérhétnek hívták, amely a fehérvasárnappal zárul.